„Eritis sicut Deus” (Olyanok lesztek, mint az isten)
Posztmodernként definiált korunk („a felbomlás korszaka”) egyik jellegzetes folyománya a poszt- avagy transzhumanizmus. Ennek megdönthetetlenül optimista álláspontja az, hogy a rohamosan fejlődő tudomány és technika fejlődésével az emberi állapot meghaladható, sőt ennek egyes negatív aspektusai (fogyatékosság, betegség, de akár a halál is) kiküszöbölhetőek. De nem csak az emberi hiányosságok állíthatóak majd helyre ezen elmélet hívei szerint, hanem egy ’új embertípus’ hozható létre, egyfajta szuperember-faj, mely teljes hatalmat nyer az anyag fölött. Az evolúció felgyorsítható, sőt eddig sohasem látott irányokba terelhető, még a nemek közötti váltás sem lesz lehetetlen. S valljuk be, a célkitűzések alapvetően jól hangzanak: ki ne akarna sokáig (netán örökké) élni, megszabadulni a betegségeitől, s mindig boldogságérzetben lenni? Hiszen különféle stimulánsok segítségével akár a konstans eufória állapota is előidézhető.
Természetesen a nagyközönség jobbára nem a tudományos eredmények alapján értesül ezen ideáról és céljairól, hanem sokkal inkább a különféle szórakoztatóipari termékek, filmek, könyvek, képregények alapján, s egyes műfajok, például a science-fiction mára kifejezetten ezen irányzat szócsövévé váltak. Mint oly sokszor, a tényleges alapvetések itt is hiányzanak. Egyáltalán mit is tekintek embernek, mi az ember szellemi antropológiai fogalma, és alkotórészei? Mondani sem kell, hogy a transzhumanizmus végletekig materialista, sőt nyugodtan alkalmazható rá az ’okkult materialista’ jelző. Nem tud az ember tradicionális hármas struktúrájáról (test, lélek, szellem – corpus, animus, spiritus), de még szubtilis síkokról sem, hanem számára csak az anyag létezik (bármi is legyen az, hiszen e fogalom definiálásában még a dialektikus marxizmus sem képviselt egyértelmű álláspontot, ezért az anyagot rendkívül homályos módon ’axiomatiusként’ határozta meg), illetve az anyagból –megint csak rendkívül megalapozatlanul következő- mozgásokat, például az ösztönvilágot, de az ember esetében az érzelmeket és az intellektust is. Hogy ez a hatalmas ontológiai ugrás az anyagból miként következik, és ez egyébként spontán módon miért nem tapasztalható, indoklás nélkül marad.
Érdemes felfigyelni arra, hogy az evolucionista-poszthumanista retorika gyakran alkalmazza a ’valahogyan’ formulát, illetve a jövőbe vetítés optimizmusát. Az anyag filozófiai értelemben véve potencialitás, ami önmagát nem képes aktusba hozni, ehhez kell egy ok, egy mozgató, s végső soron egy Első Mozgató, aki maga Isten. A mai anyagfelfogás a Lenin által megfogalmazott tételt tette magáévá, miszerint az anyag önálló filozófiai kategória, a tudatunktól független objektív realitás. Azonban az optimista materializmus egyáltalán nem mai találmány, hanem már a 20. század elején megfogalmazta a saját kifordított vallásfelfogásába csomagolva Ernst Bloch (1885-1977), aki szerint a valóság teljesen anyagi jellegű, és a végtelenségig fokozható önfejlődésre képes autonóm módon. Az anyag nála is potencia, de nem kell hozzá forma, aktus, ösztönzőerő, hanem önmagát fejleszti, tehát egyszerre ’actus purus’ és ’prima materia’. Úgyis fogalmazhatunk, hogy tulajdonképpen maga Isten, aki Aquinói Szent Tamás teológiájában maga a ’tiszta aktus’. Bloch a maga módján keresztény volt, hiszen ha a kereszténységet ’mítosztalanítjuk’ (Entmythologiesierung, a protestáns teológus Rudolf Bultmann kifejezése), akkor eljutunk a fejlődő anyaghoz. Így a legjobb, ha az ember alárendeli magát a természeti folyamatoknak, az anyag aktusának, és így maga az ember is képes a korlátlan fejlődésre, de még akár a halál legyőzésére is. Szerinte a keresztény Megtestesülés lényege az ember Istenné válásának allegóriája, amely a Deus absconditus (Rejtett, Megismerhetetlen Isten) helyébe Krisztust, az Embert állította, amely felfogás az eredeti ortodox deifikacio torz paródiája. Bloch szerint az emberi lehetőségek csúcspontját a szellemi alkotások jelentik, elsősorban az utopisztikus irodalom, a zene, a költészet.
Ezzel eredetileg nem is lenne baj, de elég csak manapság az egyre jobban despiritualizálódó science-fictionra gondolnunk (mint kései utopizmust), hogy ebben is meglássuk a travesztiát. És ha csak ezt a manapság rendkívül népszerű, populáris műfajt vesszük, láthatjuk, hogy tulajdonképpen csekély kivételtől eltekintve a transz- és poszthumanista világnézet szócsövei. Ez nagyon szembeötlő például Ridley Scott Prometheus-trilógiájának első két, eddig megjelent részében, ahol tulajdonképpen az anyag megistenülését láthatjuk, amikor a Mérnökök, Tervezők ez által teremtenek világokat, illetve pusztítanak el, ha úgy gondolják. Elnevezésük beszédes: nem istenek ők, hanem a Demiurgosz, a hamis teremtő, az anyaggal babráló ellenisten szimbólumai, csakúgy, mint a szintén Istent játszó android, David. Az anyag eredetére nem kapunk választ, és esetleg még az is lehetne egy logikai bukfenc, hogy akkor a Mérnököket ki teremtette, de a fentiekből adódik is a válasz: senki, az anyag van, axiomatikus, csakis az létezik, és önmagát fejleszti, illetve azok kaphatnak felette hatalmat, akik már eléggé előrehaladottak az evolúció útján, hogy kiismerjék.
Persze ez az alapvetően komor hangulatú film nem bír meggyőző erővel, hiszen az emberi tényező lekicsinyül a hideg univerzumban, ámde vegyük például a Westworld c. sorozatot, ahol a robotokat sokkal emberibbnek, mélyebb érzésűnek ábrázolják, mint a hús-vér embereket, és a film azt sugallja, hogy az esetükben is kialakulhatnak az érzelmek, akár még tisztább formában is. Mintha a bukott emberiség általuk tisztulhatna meg, születhetne újjá. Sajnos a karteziánus dualizmus következtében jelenleg csak testről és lélekről beszélünk, amely utóbbi alatt valamiféle homályos, érzelmi-pszichikus zónát értenek.
A valódi emberi minőség, a Szellem (amit a kereszténység léleknek nevez, de egyértelműbb, ha a spiritust említjük), hiányzik. Pedig ez a par excellance isteni szikra az emberben minden tradicionális tanítás értelmében. Az emberek többsége természetesen megelégszik az érzelmi tartománnyal is (szellem-lélek egybemosva), és ha ennek felmutatására egy android is képes, csak tökéletesebb testben, akkor mi a probléma?
Gyakorlatilag akármeddig lehetne elemezni a jelenséget a jelenlegi kulturális termékek által (vegyük például a szuperhős-kultuszt), de talán sikerült rávilágítanunk ennek kapcsán arra, hogy egyesek miért is nevezték korunkat a Nagy Paródia korszakának. S ne feledjük, a Sátán az Isten majma.
Az ember szellemi önfelülmúlása lehetséges a spirituális tanítások révén, az anyagot, mint a létezés szakrális bázisát tekintve, ahonnan azonban mindig felfelé kell tekintenünk. Mert az nagyon nem mindegy, hogy az Istenembert vagy az Emberistent valósítjuk meg.
