Mióta bedobták a köztudatba a ’gender’ fogalmát, azóta boldog-boldogtalan, akiknek eddig fogalma sem volt, hogy létezik egy ilyen kifejezés, arról beszél, egyfajta szitokszóként alkalmazva, természetesen azon az előre kitaposott csapáson megközelítve a kérdést, ahogyan azt elvárják. A legbosszantóbb azon emberek magabiztos kiállása a genderrel szemben, akik minimális szinten sem tudják, hogy egyáltalán miről is van szó. A gender az átlagember szemében egy ördögtől való ’áltudomány’, amit kizárólag a gonosz Soros György egyetemén oktatnak, ezáltal rontva meg az ifjúságot, s aknázva alá a hagyományos családmodellt.
Természetesen árnyalt véleményt sem a gender támogatói, sem ellenzői részéről nemigen hallunk, és ha már itt tartunk, adekvát tudománydefiníciót sem. Pedig az árnyalt gondolkodás, az alapkérdések feltevése rendkívül fontos lenne, különösen jelen korunkban, amikor a fogalmi-racionális alapokon álló világképünket könnyedén lehet manipulálni a szavak reinterpretációja, manipulációja révén. Sokszor mindenféle homályos, szuggerált impressziók által azt hisszük, hogy tudunk valamit, valójában zavaros fikciókat építünk meg nem értett asszociációk és alapelvek hiánya alapján, és ezt a gender esetében jól tetten lehet érni.
De mi is az a gender? A gender jelentése ’társadalmi nem’, szemben a biológiai nemmel, a ’sex-’-szel. A ’sex’ nem egyenlő a ’genderrel’, és a genderelmélet eleinte nem tagadta a biológiai nemet, de állítása szerint a kettő viszonya, átfedettsége kortól és időtől függően változik. Tehát például ha valaki történetesen nőnek születik (’sex’), a ’gender’ értelmében az adott kor kulturális-szociális viszonyai alapján válik valóban nővé, hiszen az ember esetében ez nem korlátozódik a puszta biologicitásra és a reprodukcióra. Ennek belátáshoz nem is kell különösebb kommentár, csak némi történelmi ismeret, hiszen például hány mai genderellenző vonná kétségbe a nők szavazati jogát, holott ez száz éve egyáltalán nem volt evidens.
A gender alapja az egzisztencialista filozófia, melynek alapelve az, hogy létezés (egzisztencia) megelőzi a lényeget (essentia), tehát az ember semmilyen konkrét szubsztanciális valósággal nem bír, hanem a ’világban levéséből’ alkotja meg saját magát, ahogyan akarja. Tehát az ember lényege nem szellemi, hanem társadalmi-egzisztenciális. 1949-ben jelent meg az egzisztencialista filozófusnő, Simone de Beauvior könyve, ’A második nem’, amely először tesz különbséget biológiai és társadalmi nem között (’Valaki nem nőnek születik hanem azzá válik’). Azonban nála még a biológiai korlátok áthágása nem jelenik meg.
Simone de Beauvior, a Második nem című könyv szerzője.
A ’gender’ kifejezés 1968-ban Robert Stoller ’Szex és gender’ c. művében jelenik meg, nála már biológiai fejtegetések is megjelennek, mivel az orvostudomány fejlődése egyre inkább lehetővé tette a természet felülkódolását, ez azonban már átvezet a transz- és poszthumanizmus területére. A gender tehát mindazon tulajdonságok, viselkedésformák és szerepek összessége, amelyeket a társadalom az egyéntől biológiai neme alapján elvár. Hogy mi ’férfias’ és mi ’nőies’, az ezek függvénye, és az eredeti genderfogalomban, mint szociológiai altudományban csak ennek vizsgálata foglaltatott benne, mint ahogy magában a genderfogalomban is.
A későbbiekben ebbe keverték bele biológiát, a szexuális orientációt, és a különféle deviációkat, mint normatívákat. És ez az a genderfogalom, amit minden ’normális’ ember szívből gyűlöl, és aki persze rendkívül fel van háborodva, hogy a régi szép értékek, és a ’hagyományos’ férfi-női szerepek immáron feledésbe merülnek. Amiben persze vitathatatlanul van igazság.
Csak kérdés, hogy milyen szempontból. Például mikor azt mondjuk, hogy ’hagyományos’ férfi-női szerepek, akkor pontosan milyen hagyományra is gondolunk? 1526-ra? Vagy a honfoglaló magyarok hagyományára? Érdemes észrevenni, hogy azok a nemi szerepek, amiket manapság etalonnak tekintünk, egy 19. sz.-i, viktoriánus gyökerű polgár konstrukció, amely jelenleg még tovább satnyult egy kispolgári irányba.
Ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy nem létezne férfi és nő, csakhogy ennek mélyebb, principiális, metafizikai gyökerei vannak. A genderelméletnek már voltak 20. sz.i előfutárai, akik szembe mentek a fentebb említett polgári felfogással, és már valóban a nemek tradicionális felfogása irányába tettek lépéseket.
Otto Weininger, a Nem és jellem című mű szerzője.
1903-ban jelent meg Otto Weininger ’Nem és jellem’ c. műve, melyben kifejtette, hogy a tökéletes férfi és nő csak mint ideák léteznek, a valóságban ezek különféle elegyeként köztes típusokat találunk. Azonban végső, pszichológiai –azaz karakterológiai, ami nála morált, etikát, logikát jelent- értelemben valaki vagy férfi, vagy nő, és a legfőbb tényező a nemek elkülönítésében, hogy a nőnek nincs valódi Énje, centruma. Egyébiránt a zsidóságot tekinti a női típus egy népben történő megvalósulásának.
Julius Evola, A szexus metafizikája című mű szerzője.
1958-ban jelent meg Julius Evola ’A szexus metafizikája’ c. alapvetése, mely már teljesen metafizikai alapokon tárgyalja a férfi-nő, illetve a szexualitás relációját, és ez az, ami tulajdonképpen szembehelyezhető mind a mai felhígult, a liberális politikai által felkarolt genderelméletekkel, mind pedig a prűd, kapitalista polgári konstrukciókkal. A két említett szerző felfogása a tradicionális, szellemi irányultságú társadalmakban is megjelent. Szent Ágoston azt állította, hogy a nő nem isten képére teremtetett, és az 1555-ös maconi zsinaton is megerősítették, hogy a nők nem igazi emberi lények, mivel nincs szellemi lelkük.
Mi teszi tehát a nőt nővé, a férfit férfivá, az elsődleges nem jellegen kívül? Hiszen, ha a modern genderelmélet felfogását követjük, ha ezek orvosilag módosíthatóak, akkor bizony valóban nincs különbség a két nem között.
Az archaikus társadalmakban bizonyos minőségek voltak mérvadóak. Egyes rabszolgatartó népeknél a férfi rabszolgákat is női ruhába öltöztették, hiszen ők fogságba esésükkel elvesztették maszkulin minőségüket. A rendkívül férfiasnak elképzelt korai germán társadalmakban is megfigyelhetőek érdekes jelenségek. Tacitus beszámol arról, hogy a nahanarval törzs papjai női ruhákat viseltek, illetve hogy a germánok különös tisztelettel viseltetnek a női jövendőmondó képességek iránt.
A germán harcos-mágus főistent, Wotant, a Verses Eddában az örökké cselszövő Loki azzal vádolja, hogy ’férfiatlan’ mágiaformát, a samanisztikus seid-mágiát használta, és erre az ergi szót használja, ami konkrétan a homoszexualitásra utal. Ámde miről is van itt szó? Arról, hogy a sámán transzállapotba kerül a rítusok során, és ennek során magába fogad szellemi entitásokat. Vagyis a nőiség velejárója a passzivitás, a befogadás. Egyébként az ergi szó a homoszexuális praxis passzív résztvevőjére utal. Itt az látjuk tehát, hogy a fogalom egy habitust takar, mely a nőiség egyik alaplényegét ragadja meg. Wotannak, mint mágusnak mind a szoláris, mind a lunáris minőségeket uralnia kell, és bár befelé androgyn, kifelé férfi, amit erre botja is utal.
A gender kapcsán fel szokott merülni az ún. ’harmadik nem’ kérdése, a se nem férfi-se nem női kategória. Erre is találunk példákat archaikus társadalmakban: a patrilineáris albán közösségekben voltak az ún. ’felesküdött szüzek’, ami olyan nőket jelentett, akik a törzs vénei előtt kijelentették, hogy nem akarnak nőként élni, hanem férfiként, ami a férfiúi lét előnyeit jelentette számukra (fegyverviselés, dohányzás, stb.), viszont halálbüntetés terhe mellett nem alapíthattak családot. És bár férfiúi jogokat élveztek, többé már nem voltak se férfiak, se nők. A fenti példákból látható, hogy az ősi gyökerű társadalmakban igenis voltak olyan jelenségek, amik semmiképpen nem illeszkednek bele a ma ’hagyományosnak’ gondolt nemi szerepekbe, ám az olyan közösségek, akik még principiálisan álltak hozzá a nemek kérdéséhez, tudták ezeket kezelni, és a társadalmi bomlasztás kérdése fel sem merült. A nemek közötti elmosódás is inkább a spirituális –az eredeti nem-kettősség- területre húzódott.
Visszatérve a férfi-nő metafizikai alapvetésére: itt tulajdonképpen individuum-feletti erőkről, princípiumokról beszélhetünk, amelyek tértől-időtől függően különféle módokon jelenhetnek meg. Ez a kettősség a létesülés alapja, csak a dyad megjelenésével beszélhetünk egyáltalán létezésről.
Arisztotelész szerint a megnyilvánult világ a forma és a materia egyesüléséből származik. A hindu doktrínák szerint a prakriti (a megnyilvánult világ, a természet) a női minőség, a mindent átható tiszta szellem a férfi minőség (purusa).
A materia önmagában semmi, kell hozzá egy formaadó princípium. A férfi keresztény terminológiával a Logos, amely formát ad a teremtett világnak, és új impulzust hoz.
A példákat vég nélkül lehetne sorolni, de a lényeg érthető: a férfi-nő a világot generáló dualitás legszembetűnőbb megnyilvánulása, és a valódi gender e két princípium egymáshoz való viszonyát vizsgálja szociológiai-szellemtörténeti alapokon térben és időben. Ezért lenne fontos hát egy hiteles gendertudomány. Ugyanis a társadalom alapja nem a család, mely már a hármasság jegyében áll, hanem a kettősség. És ha ez a kettősség felbomlik, egymáshoz való viszonya nem tisztázott, hanem csak homályos kispolgári hagyománycsonkokra épül, akkor annak valóban a társadalom látja a kárát.
